Főoldal
  

Milyen a stílusod? Szeretnéd megtalálni a rád jellemző, kifejező és hódító ruhát, sminket? Ha ismered a stílusod, akkor meggyőzőbb tudsz lenni egy állásinterjún, hódítóbb tudsz lenni egy randin. De mi a titka ennek? Megtudod, ha elolvasod ezt a cikket!

Stílus - de mi az?

Ahány szín a szivárványban, annyi  egyéniség és stílus létezik De melyik a Tiéd? Stílusosnak lenni régi vágya az embernek. De mit jelent ez a szó egyáltalán? Amikor csak a rád jellemző, egyedi, kifejező és hiteles módon nyilatkozol meg, akkor vagy stílusos. Tehát azt kell tudni hozzá, milyen is vagy Te valójában! Mert ha ismered magad, akkor tudsz őszinte és valódi lenni.

Mindenki érezte már valakivel kapcsolatban, hogy nem áll össze a kép, valami hamis, kilóg a lóláb. Pl amikor látunk egy kedves, mosolygós nőt, és ha megszólal, halljuk a reszelős hangjában a visszafojtott dühöt. Vagy épp ellenkezőleg, látunk egy tetovált, kemény macsót, és amikor szelíden megcirógatják, akkor ellágyul az arca, mint egy kismacinak. Ezekben az esetekben nincs összhang a külső és a belső között. A lelki alkat és állapot kifejezése nem kongruens a pszichológia szavaival élve. De fontos az, hogy azok legyünk? Igen, mert ha a környezet nem az összhangot tapasztalja, akkor védekezni fog és támadni, hogy kivédje az esetleges hamisságot, a mögöttes hazugságot. És nem elfogadó lesz velünk, hanem elutasító. Ahhoz pedig, hogy a környezetünket a magunk oldalán tudjuk, támogatást kapjunk és elfogadást, ahhoz meg kell tudnunk győzni a többieket, és ehhez pedig hitelesnek kell lennünk! Hitelesnek - de mihez? A vállalt és megélt szerepünkhöz.

Női szerepek és elvárások – Hitek és tévhitek

Mindig léteztek szerepek, amik szerint az ember élte az életét. Ezek a szerepek a hivatás, foglalkozás, kor, nem és a vagyoni lét szerint oszlottak meg, és ezek szerint kellett régen is, kell ma is megfelelni az elvárásoknak. A szomszéd kertje mindig zöldebb, a másik szerepe és helyzete sokkal egyszerűbb a miénknél. Hányszor hallom a gyerekeimtől: “olyan jó neked, hiszen azt csinálsz, mint felnőtt, amit akarsz, senki nem parancsol neked”. És néha az én számból is kikívánkozik: “de jó neked, hiszen amíg iskolába jársz, csak azt csinálnod, amit a tanárok kérnek, és minden rendben van”. Ha alacsony a státuszunk, akkor a magasabb státuszúakat irigyeljük a fizetésért. Ha magas, akkor az alacsonyt irigyeljük a könnyebb felelősségért. Ha nőként van párunk, családunk, akkor a még független barátnőnket irigyeljük egy szabadon átmulatott éjszakáért. Ha nincs családunk, akkor  a családos barátnőnket irigyeljük az ideálisnak tűnő társas létért.

Minden szerepnek vannak szabályai, ami szerint élni “illik” azt, és ha nem felelünk meg a fejünkben levő elvárásoknak, akkor azt hisszük, hogy valamit nagyon rosszul csinálunk, bezzeg a többiek ezt mind olyan jól tudják, csak mi nem. Mi a baj velünk? Miért nem tudjuk tökéletesen és boldogan élni a szerepünket? Amióta szerepek léteznek, azóta az elvárások is túlzóak, főleg az ideálisról alkotott elképzelés esik messze a működőképestől a valóságban.

Ezzel a pár sorral azokat a tévhiteket szeretném eloszlatni, amik a női szerepekhez társulnak sok esetben.

 

1. Anya szerepben – Tökéletesség kontra alkalmatlanság?

Az anyaság egy olyan fajfenntartást szolgáló genetikai program, amivel minden nő veleszületik, ki erősebben, ki gyengébben.  Van, aki kiskorától erre készül, fő játéka a babázás, hivatásként a gyermeknevelést választja, mint óvónő vagy tanár, és erősen “ketyeg a biológiai óra”, amikor a megfelelő korba ér. Vannak olyan típusú nők, akik “ősanyának” számítanak, végtelen türelem lengi körül őket, egyszerre tudnak figyelni a számos különböző korú gyermekükre, félszavakból is megértik őket, sőt, minden rezdülésükre gyorsan és tökéletesen reagálnak, a szükségleteiket hiánytalanul ki is elégítik. Szóval tökéletes anyák. Vagy mégsem?

 

Winnicott megalkotta az “elég jó anya” kifejezést a pszichológiában, ami mintha szemben állna ezzel a tökéletes anya képpel. Hiszen elég jó mindenki lehet, de tökéletes?! Winnicott azonban azt hangsúlyozta ezzel az elméletével, hogy az igazi majomszeretet, amivel csüng néha a tökéletes anya a gyermekén, nem segíti a gyermeket, inkább gátolja őt. Hogyan? Amikor a kisbaba sír, akkor valamilyen nonkomfort érzete van – fáj a poci, álmos, csíp a pisi, vagy csak unatkozik. Ha ilyenkor megszokja, hogy egy pici rezdülésre is ugyanolyan tökéletes kiszolgálást kap, nem fog sírni, hiszen nem éri meg több energiát fektetni a közlésébe. Ha majd nagyobbacskán szeretne valamivel játszani, és nem éri el a csörgőt, valószínűleg nyúlni se fog érte, hiszen már jól tudja, csak a száját kell legörbítenie (vagy azt sem), hogy megkapja azt. A mozgás sokkal több energiába kerülne ennél. Aztán amikor gyermekként felhangzik a kérdés: “anyu, unatkozom, mit játsszak?”, akkor anyu tálcán kínálja a megoldást. Majd csodálkozik azon, hogy az iskolában nem találja a helyét, nem motivált, lusta, a nehéz feladatok elől meghátráló, konfliktuskerülő a gyermeke. Szóval ennél a “tökéletes” útnál jobb, ha “csak” elég jók vagyunk – igyekszünk, de néha nem sikerül tökéletesen, azon nyomban minden szükségletet kielégíteni, sőt, a későbbiekben az önállóágra próbáljuk szoktatni a gyermekünket azzal, hogy ha valamit már önállóan meg tud oldani, akkor nem kiszolgáljuk, hanem bátorítjuk abban, hogy ezt meg is tegye. Ugye könnyebb így? nem egészen, mert a gyermeki sírás nagy hatalom ám! Nehéz a gyermekünkkel szemben konfliktust vállani egy nehéz és fárasztó munkanap után, és következetesnek lenni, elviselni azt az időt, amíg ő maga megoldja ahelyett, hogy én oldanám meg helyette. De megéri!

 

2. Feleség szerepben – Önfeláldozás kontra hűtlenség?

Milyen az ideális feleség?” – tettem fel a kérdést egyszer egy serdülő lányokból álló csoportban. “ Jött a válasz: hűséges, odaadó, megértő, jó háziasszony, elfogadó, türelmes, mindig ráér mindenre, mosolygós, szerény, az öltözködése visszafogott, halkszavú, nem jár bulizni, csak esetleg a férjével, de ha a férje hívja, akkor megy, mindig hallgat a férjére. Aztán megkérdeztem: “És ti milyen feleség szeretnétek lenni?” Erre másféle válaszok is jöttek: “modern öltözködésű, divatos, aki ad magára, csinos, akinek van ideje magára is, a férje szereti, önálló, boldog a munkájában, van hobbija, tevékeny, ha van véleménye, elmondhatja, meg is hallgatják. Szóval az ideális nem mindig fedi azt, amiben jól érezzük magunkat? De nem ám!

És vajon a férfi milyennek várja el a nőt az oldalán? Van, aki azt a mintát látta otthon, hogy a nő a másodrendű, feleségként a férfit hivatott szolgálni. És vannak, akiknek egy erőskezű feleség kell, aki megmondja, mit csináljon.

Van, akinek egyenrangú partnerre van szüksége, akivel ő maga is teljes embernek érezheti magát, és nem érzi sem korlátozónak, sem korlátozva magát. És van, akinek egy csinos, reprezentatív patnerre van szüksége, akinek az oldalán a saját önértékelése nyer megerősítést, sajár értéke igazolódik általa.

Sokféle szerep, sokféle elvárás. Erre mondják: zsák megtalálja a foltját. Ez a kölcsönösség a szerencsés eset. Azonban előfordul, hogy a férfi más mintát tanult otthon, és a feleség nem ennek felel meg, hanem a saját otthonról hozott mintáját követi. Ez sokszor feloldhatatlan és érthetetlen konfliktusokhoz vezet. A párterápiák során sokszor hallom: “Elbeszélünk egymás mellett, amit mondok, nem érti, egész másra válaszol. Nem ért engem.” Mi a megoldás? Áldozzuk be magunkat, adjuk fel a saját vágyainkat a másik kedvéért? Sokszor ez is igen kielégítő tud lenni, hiszen, elmondhatjuk, hogy mi mindent megtettünk, erőnk felett, szinte beleroppantunk, tulajdonképpen a másik a hibás azért, hogy mi rosszul érezzük magunkat. Mártírnak lenni kihívás. Megéri? Nem. A másikat sikerül persze bűntudatba kergetni, és elhitetni mindenkivel, hogy nem mi vagyunk a felelősek saját életünkért, sorsunkért, a döntéseinkért, így kapunk igazolást a saját rossz döntéseinkre. De ez pillanatnyi élvezet lehet csupán. A “na ugye!” élvezete. Ha viszont megtanuljuk a saját vágyainkat elmondani, és vele együtt törekszünk a másik elfogadására és megértésére, és nem egy folyamatos küzdelemben veszünk részt, amiben vesztes és győztes van, akkor megnyerjük a magunk csatáját, és végre önálló felnőtt nővé (férfivá) válhatunk, azzal együtt, hogy egy másik ember van az oldalunkon. Társ, és nem vetélytárs.

 

3. Szingli szerepben – Magány kontra önmegvalósítás?

 

-       Szegény, még mindig nincs barátod?

-    Nincs, de nem is akarok, jól megvagyok egyedül, sőt! Végre van időm magamra is.

Ez a sztenderd párbeszéd, amit elképzelünk a szingli és a nem szingli barátnők között. Hogy ilyenkor a választ a “savanyú a szőlő” effekussal magyarázzuk , vagy őszintén irigykedünk, az a saját tapasztalatunktól függ.  Ha mi boldogok vagyunk a párkapcsolatunkban, és mindig is erre vágytunk, a másik nélkül félembernek érezzük magunkat, akkor nem irigykedünk a szinglire, sőt, sajnáljuk. Ha azonban úgy érezzük, elvesztettük a szabadságunkat, magunkat, feláldoztuk a vágyainkat a másik kedvéért (? – lsd feleség szerep és mártírság), akkor bizony irigyeljük őt a függetlenségért, az önállóságért és a belső erőért. De vajon kiről is van szó? Rólunk vagy a barátnőnkről?

Az előítélet fura dolog. Amikor látok, tapasztalok valamit a világban, megpróbálom logikus magyarázattal alátámasztani, hogyan és miért is van az úgy, amit látok. Ami történik, az van. Ahogy én reagálok erre, az pedig egy szubjektív igazság – helyesnek vagy nem helyesnek tűnik. Ha elbizonytalanodom, hogy jól döntöttem-e, akkor ezt az ún. kognitív disszonanciát, a saját magamban való kételkedést fel kell oldanom valahogy. Ilyenkor alkotok egy elméletet, hogy ami történt, az úgy helyes. Pl. ha Pistit megverik, és én nem avatkozom közbe, akkor nyilván oka van annak, hogy Pistit megverték, hiszen…úgy áll a szeme, olyan az öltözködése, olyan az orra, stb, stb. Jogos volt az, nyilván nem tévedtem én, hiszen a többség is így csinálta!

Hogy jön ez a szingliséghez? Amikor én a társ mellett döntök, akkor az az én döntésem, az én igazságom. Ha egy másik ember amellett dönt, hogy ő egyedül szeretné élni az életét, az az ő egyéni igazsága. Nem rólunk szól a döntése. Persze sokszor előfordul, hogy a döntésemnek nem vagyok a tudatában, úgy érzem, más kényszerített, vagy a sajnálatos véletlen alakította így az életemet. Ha egy döntés rossz tapasztalatokat hoz, megváltoztathatom a döntésemet, kijavíthatom a hibámat. Sokszor azonban felülkerekedik bennünk a félelem – “Járt utat járatlanért el ne hagyj!” – szól a mondás. “Jobb ez így, majd csak kibírom valahogy!” – mondjuk. És marad minden a régiben. Ha pedig továbbra sem jó, akkor gyártjuk az elméleteket: nem is rossz ez, sőt, és a másik, szegény, aki nem így döntött, nem is tudja, mi a jó! “Szegény szingli barátnőm, magányos, én bezzeg tudom, mit miért adok fel!” Vagy: “Szegény anyám, aki már 30 éve szenvedi az apám terrorját, bezzeg én, végre benőtt a fejem lágya, jobb egyedül!” És ebben a pillanatban elkötelezettek leszünk: a szingli filozófiája, hite mellett, vagy a  társas lét mellett.

A szerep és a meggyőződés - a hitelesség alapja

Szóval szerep vagy hit? Mindkettő. A hit elmélete alátámasztja a szerep normáit. Lassan kialakul, hogyan is kell helyesen viselkednie, hitelesnek lennie egy szinglinek és egy társnak,  az ideális feleségnek, az igazi anyának vagy a jó szeretőnek.  Aztán ha a sors úgy hozza, akarom mondani, a döntésem megváltozik, egyszercsak ott találom magam a másik oldalon, a másik szerepben. Jajj, most mi lesz? Nem kell félni, hamarosan alkotom a másik teóriát.  Hiszen hit nélkül nincs szerep. A fontos, hogy a döntéseink tudatában legyünk, és tudjuk, mi határozzuk meg a szerepeinket, a szabályainkat, amihez hűek akarunk lenni. Nincs abszolút igazság, csak egyéni igaz döntések. Ezekért pedig egyes-egyedül saját magunk vagyunk a felelősek. Nem vagyunk kiszolgáltatva a sorsnak, csak a magunk téves eszméinek néha, amitől szenvedhetünk ám. Néha elkél a segítség az eszméink útvesztőiben, kibogozni, mi is az igazság az életünkben, és mik azok a régi, berögzült és hibás sémák, amik mindig félreviszik az életünket. Ilyenkor álljunk meg egy pillanatra, és gondoljuk át! Ha segítség kell ebben, erre van a szakember, aki segít kibogozni a lelki gubancainkat - mint egy elromlott háztartási gép, amit a szerelő egy mozdulattal megjavít és újraindít. Aztán már csak óvatosan, az új céljaink és meggyőződésünk szerint, őszintén és hitelesen kell tovább élnünk.

4. A szerető  - Test kontra lélek?

Na, most lebukik, minden kiderül! Szinte hallom, ahogy a címet olvasva ezt mondja az olvasó.

Pedig nem akarok senkit lebuktatni, nem mocskos titkokról és rejtegetnivalókról szeretném fellebbenteni a fátylat. Épp ellenkezőleg! Arról szeretnék itt írni, milyen fontos és nélkülözhetetlen ez a szerep a női létben. De mit is jelent ez a szó? Van egy pejoratív értelme is, ami az erkölcstelen szinonimája, de én nem ezt jelentést szeretném taglalni, hanem egyszerűen csak az érzéki, a testi vágyainak és értékének tudatában levő nőre gondolok. Aki nem szégyelli a testét, hanem elfogadja azt, ismeri az értékeit, és azt hangsúlyozni is tudja. Sokszor elfelejtjük, hogy a nő, mint ember, mint élőlény alapvető genetikai programja a fajfenntartás szempontjából a gyermek szülése és nevelése. Ehhez azonban szüksége van a férfira. A férfit pedig bizony a női bájakkal lehet megszerezni, utódnemzésre rávenni. Így van ez, amióta világ a világ. Pfúj, micsoda erkölcsök! Persze, hiszen az erkölcs egy olyan szabályrendszer, amivel könnyebben lehet az emberek csoportját igazgatni, terelgetni, békésebben lehet együtt élni a segítségével a tömegben. Szükség van rá. De sokan összekeverik az erkölcsöt a szeméremmel, a félelemmel. A testtől való tartózkodással, legyen szó a másik vagy a saját testről. Ne csodálkozzunk ezen, hiszen a test még ma is sok családban tabu témának számít. Nem a szexet mondom, hanem a testet, és ez nem elírás. Mert a szülőnek természetes, hogy amíg a gyermeke kisbaba, tisztába teszi, fürdeti, aztán mikor a gyermek ráébred saját nemi identitására, a szülőben is kialakul egy szeméremérzet, és zavarba jön, innen hogyan tovább? Persze van másik véglet is, amikor a szülő a már serdülő és titkolózó gyermekének minden testi és lelki titkáról tudni akar, az együttlét olyan számára még vele, mint egy kisbabával, együtt alszanak, együtt fürdenek, egyszóval a szülő még nem szeretne leválni saját gyermekéről, és a gyerek egészséges távolodó jelzéseiről nem vesz tudomást. Nem könnyű megtalálni a megfelelő egyensúlyt az egészséges szemérem és a túlzó szégyenérzet között. A határt aközött, hogy elfogadjuk a testünket, és a másikat is tiszteletben tartsuk, vagy attól való félelmünkben, hogy átesünk a ló túlsó oldalára, és kontrollálaltlan és végletes testi gyönyöröket hajszolnánk, inkább túlkontrolláljuk magunkat és a másikat is. A félelem nagy úr! De ha sikerül a testünket megismerni, elfogadni, természetesnek venni, annak jelzéseit megérteni, akkor megtapasztalhatjuk, hogy a test segít nekünk. A kontroll a tudatunké, és nem fordítva, de csak ha ismerjük minden porcikáját, minden rezdülését, és el is fogadjuk. Amúgy az ismeretlen veszi át az uralmat. Ilyen esetekben találkozom a praxisomban számtalan pszichoszomatikus betegséggel. De erről majd bővebben a következő részben.

A női pszichoszomatikus betegségek

A pszichoszomatikus betegségekről rengeteg különböző könyv és cikk jelent már meg. Nem ezeket szeretném szaporítani felesleges ismétlésekkel, inkább egy olyan megközelítésben szeretném ezt a témát említeni, ami túlmutat a tudományos-ismeretterjesztő stíluson, mint az oly sok erről megjelent írás. Na nem kell megijedni, nem szeretnék itt egy mindent átfogó elméletet feltárni. Inkább azt a tévhitet szeretném eloszlatni, hogy valaki már feltalálta ezzel kapcsolatban a spanyol viaszt.

Nagyon röviden a szó jelentéséről: pszichoszomatikus betegségnek hívjuk azokat a testi, azaz szomatikus betegségeket, amiknek a hátterében lelki ok áll, tehát a kiváltó oka valamilyen pszichés tényező. Ezek nem képzelt betegségek, hanem valódi tünetekkel, akár elváltozásokkal járó betegségek.  Sokan összekeverik ezt a hipochondriával, amikor valaki a tüneteit “bemagyarázza” magának

  

kovacsolga

Kovács Olga pszichológus, NLP terapeuta és tréner vagyok. Főbb profilom, kezelt problémák: szorongásoldás, pánik, stresszkezelés, párkapcsolati és életvezetési tanácsadás, fóbiák, kényszer, pszichoszomatikus betegségek (fejfájás, keringési, emésztési problémák, allergia, stb) kezelése felnőtteknek, serdülőknek és gyermekeknek is. Végzek átfogó személyiség- és IQ vizsgálatot is. Főbb módszereim: NLP (imaginatív, hipnózishoz hasonló technika), autogén tréning, kognitív, analitikus és szimbólumterápiás technikák. Tapasztalatom: 17 éve praktizálok, eddig dolgoztam kórházban és rendelőintézetben felnőttekkel, iskolában, óvodában gyerekekkel, családsegítőben peres ügyek véleményezésével, és tanítottam főiskolán. Már csak magánrendelésen terapizálok. Hitvallásom: Minden ember egyedi csoda, saját látásmóddal, egyedi tapasztalatokkal és élményekkel. És mindenki képes a régi, berögzült sémáit olyanná alakítani, hogy az jobban illeszkedjen a későbbi céljaihoz, a környezetéhez. Csak néha ez elfelejtődik, és kezdeti segítség szükséges ehhez. És akkor a régi sebek, emlékek újra rendeződhetnek, új értelmet nyerhetnek, begyógyulhatnak végre, és láthatóvá válik az új út, amin kényelmesebb lesz járni!

Hozza létre saját
MitHogyanKell fiókját.
Regisztráció